David Byrne a Quartnak

Via Quart

A turné egy korábbi állomásáról itt írtunk kritikát, de azért néhány objektív és néhány nagyon szubjektív megjegyzés álljon itt a budapesti fellépésről. A – mondjuk úgy finoman és önkritikusan: nem fiatal - közönség, amely rendesen megtöltötte a Millenáris Teátrumot, kezdettől fogva roppant lelkes volt. Ez történetileg megmagyarázható: úgy alakult, hogy Magyarországon igen kevesen vannak, akik csak felületesen ismerik a Talking Heads munkásságát: inkább vagy egyáltalán nem, vagy nagyon jól (David Byrne szólómunkássága tekintetében az utóbbi csoport azért megosztottnak tűnik). A rendszerváltás előtt nyilván nem tartozott a zenekar azon nagyon kevés külföldiek közé, amelyek igazán ismertek lettek nálunk – az utolsó lemez (Naked) 1988-as, aztán meg a rendszerváltás utánra csak az 1991-es feloszlás maradt. Így tehát az együttes majdnem teljesen kimaradt az évtized elejét popkulturálisan meghatározó MTV-korszakból, bár én például pont emlékszem arra, hogy hallottam az MTV Newsban a hírt, hogy vége a Talking Headsnek – nyilván azért maradt meg, mert ezután láttam először a Road To Nowhere klipjét. Ami meg azóta van nálunk, arról ne is beszéljünk.

A közönség puszta rajongása elegendő magyarázat talán arra, hogy a koncert elején az átkötő szövegek (hogy jó újra itt lenni a városban, és köszönet mindenkinek, aki "átjött a dolgok budai oldalára"; hogy bátran lehet fényképezni, akár vakuzni is, bár az utolsó sorokban ülők ennek nem sok hasznát veszik; hogy sms-ezni is lehet és bármit, majd ők biztosítják az aláfestő zenét stb.) milyen nagy tapsot kaptak – meg minden szám, az újak is eléggé, a régiek pedig nagyon nagyot. De azért pusztán a rajongással nem lehet kielégítően magyarázni azt, hogy a "bulizásra legkevésbé alkalmas budapesti helyek" listán második helyet elérő Millenáris Teátrumban eleinte csak a bátrak és ülőhelyhez nem jutottak táncoltak, majd a "rendes műsoridő" végén - anélkül, hogy ez egy kicsit is ciki lett volna - mindenki felállt, először tapsolni, aztán végignézni és legalább –lötyögni a négy ráadást.

Az is még nagyjából objektíve kijelenthető, hogy hiába az új lemez az apropó, és hiába voltak dalok más szólóalbumokról illetve a régi Byrne-Eno lemezről, azért a koncert leginkább a Talking Heads számairól szólt. Viszont nem kizárólag a nosztalgia éltette, főként nem a közepétől, amikor igazán beindult. Mert nemcsak az számított, hogy az az ember énekelt, aki az eredetiben is, és nem is csak az, hogy az előadás(mód) is olyan volt, olykor még olyanabb; plusz az érdekes / elidegenítő, de pont ezért jó koreográfia (és a tisztességes zenészek).

Úgy tippelem, hogy életem során a legtöbbet, de bizonyosan a legstabilabban, több korszakon keresztül a Talking Heads-lemezeket hallgattam, úgyhogy azt hittem, már nem lehet zeneileg újat mondani nekem velük kapcsolatban. Valóban, a Crosseyed And Painlesst féltempón, ciki jazzrockként indítani, az már megvolt a Stop Making Sense-ben is. A Great Curve-be elrejtett breakbeat-betét pedig olyan észrevétlen volt, hogy már el is bizonytalanodtam, hogy volt-e egyáltalán. Hanem viszont a Take Me To The River-be technós hatásmechanizmusra építő kiállást rakni, az közel volt a zsenialitáshoz. És a lényeg, az A+ pillanat: a Born Under Punches egyszerre volt kegyetlenebb, hátborzongatóbb és érzékibb a lemezváltozatnál. Még soha nem történt velem ilyesmi: egy kicsit sírtam rajta.

December Radio David Byrne Presents: Arabia

More Info